A címben szereplő mondat nem igazán egy eredeti, ősi, queenslandi mondás. Itt nem szokásuk a folyóknak befagyni. A helyzetünkről most mégis ez a mondás ugrott be.

Az a nagy változás, hogy megvolt az első munkainterjúm. Úgy értem olyan munkára, amit tényleg szeretnék csinálni. Bár minden babonám azt súgja, hogy ne beszéljek róla, mégsem bírom magamban tartani. Az állásra jelentkezéssel több órát töltöttem. Egy másfél oldalas szösszenet volt az egész, de nagyon akartam, hogy ez alapján észrevegyenek. Eddig sikerült, behívtak egy beszélgetésre múlt csütörtökön. Az eredményt persze ott rögtön nem lehetett tudni, akár három hét is eltelhet, mire értesítenek. Minél később, annál jobb, mert azokat értesítik először, akiket kiszórtak.

Pénteken volt egy éve, hogy megérkeztünk Ausztráliába. Egy teljes évnek el kellett telnie, hogy először nem adtam be az állásjelentkezésemet hiába. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ez az idő max egy hónap lesz. Sok mindenben megváltozott a véleményem a elmúlt egy év alatt. Ami viszont nem változott, az az, hogy jól tettük, hogy kijöttünk. A hírekben látom, hogy az egész világon még mindig válság van, Amerikában is őrjöngenek az emberek, Európa se tudott még felocsúdni, de Ausztráliában az elmúlt hónapban elkezdett nőni az új munkahelyek száma, csökken a munkanélküliség. Az ausztrál dollár 90 amerikai cent fölé emelkedett (a sok éves arányban másfél AUD volt egy USD). Tavaly decemberben még 132Ft-ért vettem az ausztrál dollárt, most pedig 167Ft. És a forint nem is áll most rosszul. Fogják még egy az egyben váltani a két dollárt. Persze ez az átlag ausztrált baromira nem érdekli. Kényelmesen, nyugodtan lehet élni, addig tök mindegy hogy viszonyul a világ többi részéhez. És igazából engem sem érdekel, csak engem tudatosan nem érdekel és ettől még boldogabb vagyok.

A tavaszi szüneben Cicu elvitt minket nyaralni. Megkérdezte, hogy szeretnék-e elmenni Tangalooma-ra, mert ott etethetek vad delfineket, akik kijönnek a parthoz esténként. Magamtól ez valószínűleg sose jutott volna eszembe, de mivel már kinézte a szállást és csak a hitelkártyaszámot kellett beírni, így könnyű volt a döntés. Ő már akkor el akart menni ide, amikor 9 éve idekirándultunk még Melbourne-ből. Akkor ellenálltam, mert sokba került. Most kevésbé. Nem került kevésbé sokba, csak kevésbé álltam ellen.

Persze nehogy azt higgyétek, hogy megbántam. Szó sincs róla, imádtam a helyet, a hajókázást, a strandot. A delines program is OK volt, bár eléggé fáztam. Érdekes módon a gyerekek és Cicu nem fáztak félórát álldogálni a viharos tengerben sötétedés után, csak azért, hogy a döglött halat az ő kezükből egye ki a delfin. Képek is készültek, amiket a gyerekek már föl is tettek az iwiwre. Nekem azért a helikopter nagyobb élmény volt. A pilótával össze is haverkodtam és kifaggattam, hogyan is lett pilóta. Végül is én is lehetnék, csak be kellene fektetni úgy 30 ezret és egy félév tanulást. Meg maga a repülés klassz lenne, de a munka azért nem olyan szuper, ha meggondoljuk, milyen messze kellene naponta járnom (vagy még rosszabb: ottaludni hét közben), tehát elszakítana a családtól. Inkább maradnék ennél a megpályázott állásnál. Állami szektor, aminek itt nagy értéke van, mert stabil, nyugodt és jól fizet. Szóval a tavaszolásunk nagyon jól sikerült, a gyererekek felélénkülve vágtak neki az utolsó negyedévnek. Nyáron/Karácsonykor még nem tudjuk mi lesz. Magyarországra nem hiszem, hogy el tudunk menni, mert ha meg is kapom ezt az állást annyira még akkor sem fogunk jól állni. Inkább Édesanyámat noszogatjuk, hogy jöjjön ő az unokákhoz.

Cicu 3 napot dolgozik hetente az öregotthonban. Kérték, hogy legyen állandó alkalmazott, de egyelőre úgy számoltuk ki, hogy jobban jövünk ki beugrósként, mert annak magasabb az órabére. Persze, ha házvásárlásra adjuk a fejünket, akkor hitel szempontjából jobb lesz az állandó munka, meg azzal jár fizetett szabadság is. Csak zárójelben mondom, hogy a fizetett szabira több pénz jár mint a ledolgozott időre. Majd meglátjuk. Szegény holnap is megy hatra dolgozni és már engem is zavar el fürdeni, így be is fejezem.