Bár lehet, hogy elegetek van abból, hogy gyakran és hosszú blogokat írok mostanában, mégis ide kell raknom egy újat, mert ezt nem bírom magamban tartani.
Ugyanis helikoptert vezettem. Cicu a névnapomra előre befizetett egy Trial Introductory Flight-ra, azaz próba-bemutató repülésre. Azért most, mert október végéig volt egy ilyen (gondolom előszezoni) akciójuk, hogy feleárat kellett csak fizetni.
Ez az iskola címe: www.v2helicopters.com.au
Egy rövid elméleti oktatás után beszálltam az oktatóval a gépbe. Elmondta, hogy mik a fontosabb műszerek (amit már tudtam, mert tanár úr, én készültem), mihez ne nyúljak, addig, amíg nem mondja és a kötelező vészhelyzet-esetén-teendőket. Elég sokat molyolhattunk, mert Cicu kamerázta a hangártól, és nem értette miért nem indulunk már. Beindítottuk a motort. Nagyjából mint egy autó motorja (rossz kipufogóval), nem is volt nagyon hangos. Végül is ez egy kétüléses oktató gép (ha jól tudom a márkája: Sikorsky), nem kell neki nagy teljesítmény. Aztán feltúráztatta az oktató a motort és kitaxiztunk a helipad-re. Aki nem tudná, a taxi repülős nyelven, amikor a gép gurul a felszállóhely és a parkoló között. Egy ilyen keréktelen helikopternél, ez annyit tesz, hogy egy méterrel a föld fölött lebegve, a taxiút fölött kievickélünk a felszállási pontig és ott lebegünk a nagy H betű fölött a felszállási engedélyig. Amikor megkaptuk az engedélyt felvitt az oktató 1000 láb magasra és ki a reptér területéről. Ott először átadta a pedált. Mondta, hogy érezzem, mekkorát kell rajta nyomni, hogy forduljon, vagy inkább az egyenesbe-korrigáláshoz. Persze túlreagáltam minden apró szélllökést, amitől elég kacskaringós volt eleinte. Nagyon finoman kell „rugdosni”. Aztán jött a botkormány. Na az még érzékenyebb, szinte csak rá kell gondolni, hogy balra és mér dől is balra. Amikor kicsit stabilizálódtunk, akkor megkaptam a balkezembe a collective-et. Ez olyan, mint a kézifék, ezzel lehet a gépet emelni vagy leengedni. Innentől az volt a feladat, hogy tartsam az irányt, a sebességet, a magasságot, ne hagyjam az orrát elfordulni, figyeljem a horizont és a rotordisk közötti rést (na ezt nem mindenki érti), ja és a nyomatékot. Na ennyi szemem nincs, ehhez rutin kell, szóval vagy hanyatt dőltünk, vagy megiramodtunk, vagy oldalazva mentünk, vagy az összeset együtt. De az oktató nyugis volt, csak a gázra (throttle) avatkozott közbe, ha nyomatékot hagytam esni. Az a „kéziféken” a forgatós izé, de azt előre megmondta, hogy nem is adja nekem. Megkerültünk, azaz ÉN megkerültem egy hegyet, aztán megmutatta, hogy a távolban az a nagy zöld paca a reptér, oda irányítsam. Kérdezte, hogy meg akarom-e tapasztalni a motorhibát. Gondoltam ő az oktató, csak tudja, hogy mit beszél. Naná, zuhanjunk egyet! Persze itt visszavett minden irányítást, bejelentette a toronynak, hogy milyen manővert fogunk végrehajtani és hol (a reptér hátsó füves területén). Nem láttam a füvön légcsavar-maradványokat, és tudtam, hogy ezt a gyakorlatot rendszeresen el szokták végezni, így nem aggódtam. Szóval ezt hívják auto-rotation-nek. Vagyis a motor nem hajtja a légcsavart, hanem a süllyedő helikopter légcsavarjának a feláramló levegő adja a forgatónyomatékot, és azzal lehet irányítani. Persze a süllyedés aránylag gyors (a videón is látszik). Főleg az első pillanap a meglepő, amikor beszámolt a pilóta, hogy 3-2-1 és hirtelen levette a gázt. Aztán a föld fölött nem sokkal megfogta a gépet, visszaadta a gázt és újra összekapcsolt a motor és a légcsavar tengely. Jó volt. Betaxiztunk a parkolókockába és sajnos ennyi volt. 30 perc, de egy pillanat alatt elment.
Azért a fizikai repülésen kívül, átvitt értelemben is repültünk. Az örömtől. Az középiskolai évvégi (kicsit előre hozták ☺) díjkiosztón nagyon büszkék lehettünk a fiúkra. Regő „Academic Award”-ot kapott. Ez azok kapták, akiknek a tanulmányi eredménye minden tárgyból kiemelkedő. A kb 200 fős évfolyamból úgy 15-en. Amikor kiszólították a színpadra, akkor a Regőt szépen mondta a tanár. Látszik, hogy már többször gyakorolta. Sajnos a Józsa nagyon nem sikerült. Az átlagos Dzsossza helyett is csak egy Zoza lett belőle. Regő azért így is illedelmesen felment és átvette a díjat: oklevél és egy $25-os könyvutalvány.
Bálint egy másik díja kapott. Érdekes a tanulmányi eredményéért nem emelték ki, pedig nagyon szép a bizije, legalábbis félévkor még szép volt. Ezt egy kicsit nehezményezem is, na de mindegy. Szóval egy szponzori díjat kapott. Az Australian Defence Force díját, amit a legközösségibb, iránymutatói adottságokkal megáldott tizedikesnek adnak (ha jól emlékszem). És ez a mi Bálintunk lett ebben az évben! Neki is oklevél és egy $100-os csekk járt. Regő emiatt kicsit míz volt, hogy ő nem kapott ennyit. Aztán megbeszéltük, hogy egy pisis kis nyolcadikosnak még kisebb díjat adnak, de folytassa csak a kemény munkát, és két év múlva ő is kaphat ilyen díjat.
Hazafelé alig tudtam beülni az autóba akkora volt a mellem.
